A csempegyártás története az emberiség egyik legősibb kézműves hagyományához, az agyagmunkáláshoz kapcsolódik.

Már az ókori Mezopotámiában is készítettek égetett téglákat és díszes burkolatokat, amelyek nem csupán funkcionális, hanem esztétikai szerepet is betöltöttek.

A babilóniai építészet egyik legszebb alkotása, az Istár-kapu, mázas tégláival bizonyítja a korabeli mesterek magas szintű tudását.

Az egyiptomi templomok falait szintén borították színes díszek, bár ott a kő faragása és a festés továbbra is jelentős szerepet játszott.

A görögök leginkább mozaikokat használtak, de a rómaiak a csempét is széles körben alkalmazták, különösen fürdőikben, villáikban és középületeikben.

A birodalom bukása után a nyugati világban visszaesett a csempehasználat, ám a Közel-Keleten és Perzsiában töretlenül fejlődött.

Az iszlám kultúrában a csempe a vallási és világi építészet meghatározó eleme lett, és az arab mesterek különösen nagy hangsúlyt fektettek a máztechnikára és a geometrikus díszítésre.

Az Ibériai-félsziget arab uralma során ez a tudás Spanyolországba is eljutott, ahol csodálatos burkolatok készültek, különösen az Alhambra palotában.

A keresztény Európában a középkor folyamán a templomok és kolostorok padlóin jelentek meg a csempék, amelyek a 12. századtól kezdve Angliában és Franciaországban is terjedtek.

A gótika idején a színes padlócsempék a katedrálisok látványvilágát gazdagították.

A reneszánsz Itáliában a csempeművészet új virágkorát hozta, az itáliai mesterek színes majolikái Európa-szerte keresettek voltak.

A 16. században Portugáliában megszületett az azulejo, amely jellegzetes kék-fehér színvilágával a portugál építészet meghatározó jegyévé vált.

Spanyolországban is tovább éltek a mór gyökerekből táplálkozó díszítési hagyományok, míg a Németalföldön a 17. században kibontakozott a delfti kék csempegyártás.

Ezeket a holland csempéket gyakran díszítették aprólékos tájképekkel és hétköznapi életképekkel.

A 17. század végére a csempe a polgári otthonokban is mindennapossá vált, falakat, padlókat és kályhákat borítottak vele.

A kézműves műhelyek ekkorra már jelentős mennyiségben termeltek, és a csempe a díszítő funkción túl praktikus, higiénikus burkolatként is szolgált.

Ezzel lezárult a csempe történetének korai szakasza, amely a 18. századtól újabb, ipari léptékű fejlődéshez vezetett.